Egy igazi öltöny (3. rész) ilyenkor is támogatja az Űrszül-féle büdögéket, nehogy összegabalyodjon a cipőfűzőjük. Avagy a cipófúziójuk.
Szofja Tolsztaja élete kevésbé érdekli, mint önnön melankóliája.
Ivott egy melankólát.
Lőrinc László - Az elátkozott hajó. Űrszül ezt találta. Ki tudja, milyen könyv, még nem tart azon az oldalon, hogy kiderüljön.
Vajon túllép Űrszül ezen a kegyetlen kedvetlenségen, ezen az agyontúlzott öndrámán, ezen a grammatikai dramatikán, önnön magán? Túljut a fortyogó vartyogáson?
Nem tudom, mindenesetre maga vigyázzon. Ne forduljon elő Önnel. Ugye.
Hajnali három, már csütörtöknek számít, úgy-e? Úgy.
Eszébe jutott egy dal, amit egy filmben hallott.
A film címe Félix és Rose. Űrszül megállított egy, az öltönye (3. rész) által ajánlott filmet, címe Southland Tales.
Bűntudata van, de most a piciátriai vitrioloktól kissé kábadt, bágya. Vagyis bágyadt, kába. Woody Allen filmzenéit könnyebben veszi be labilis teste, labilis gyomra.
Űrszül már nem olyan döntésképtelen. El tudja dönteni, hogy mikor, hogyan lélegezzen, vagy hogy melyik lábát tegye a másik elé. Fogalma sincs, mi fog kisülni ebből a döntésképtelenség-képtelenségből.
Na tessék, megunta a Woody Allen zenét.
Űrszül mindig csak táncolna.
De a Félix és Rose-t is újra akarja nézni, csak félbehagyott egy öltöny-által-ajánlott filmet, és ez az űrszülök világában felér egy hatalmas sértéssel. A zenéjét azért mutatja.
Azt nem tette hozzá, hogy a saját szerelemérzetében is csalódott, de közben nem is.
"Most ezt hogy érted?" - kérdeztem Űrszült.
Azt mondta, nem válaszol, hagyjam békén, elszív egy cigit, beszélget a múltjával, jelenével, jövőjével, és kék dolgokra gondol.
Vigyázzon magára, ne forduljon ez elő Önnel!
Üdvözlettel,
a világhírű és elismert síró.
Vonatút, vonatút, suhannak a fák, rohanó emlékszerűségeken át, soha soha, soha soha, nem lesz úgy mint akkor volt. Minden pillanat eldob magától, az ablak piszkain át nézem, ahogy minden elmúlik, minden elmúlik... minden elmúlik.
"Miért olyan könnyű a szerelem, és miért olyan nehéz?" - ezt kérdezte Mádmázel Űrszül, ahogy ült a gép előtt. Fáradt, és eleven, kimerült és élénk. Szerelmes.
Mádmázel Űrszül sokat akart tudni a szerelemről mindig is.
A tápláléka a zagyva. ( lásd 1. rész) A szerelemben sok zagyvát talál. De olyan sokszor raktak műzagyvát az igazi zagyvaműzlijébe, sőt, rakott bele ő maga is, hogy már kicsit meg volt zavarodva, mi az igazi zagyva, mi a műzagyva.
A placsnikkal (2. rész) még csak-csak elbánik ez a büdöge nőstény (1. rész), de az öltönyökbe beletört a bicskája. Hogy kik azok az öltönyök?
Nos kérem, az öltönyök a placsniktól abban különböznek, hogy felvértezett az intellektusuk. Ezért veszélyesek a Mádmázel Űrszül-féle büdögékre, ugyan is Mádmázel Űrszül naphosszat csak beléjük akar szerelmes lenni. Ezzel még önmagában nem lenne gond, de a baj az öltöny/placsni szituációval ugyanaz, mint ami a zagyva/műzagyvával: ki az igazi öltöny?
A Mádmázel direkt placsnikat szemelt ki magának, hogy ne kelljen szembesülnie egy kellemetlen jelenséggel: önmagával. A placsnik ezzel a kellemetlen jelenséggel sose szembesítik, Mádmázel Űrszül remekül elvan közöttük. Csak egy a baj: unatkozik. Vérmesen unatkozik. Hát akkor mit tegyen? Ezt hogy oldja fel?
Úgy oldja fel, hogy felhalmoz sok-sok-sok-sok placsnit. Hátha a nagy számok törvénye alapján majd összeadódik a sok placsni, és akkor lesz belőle egy öltöny. De ez nem így működik. Ha akarok egy banánt, nem eszek meg sok almát, minden egyes harapásnál reménykedve, hogy: "Ó, hátha csak én hittem azt, hogy ez egy alma! Hátha csak az én illúzióm, hogy ez egy alma! Mint a Magritte képek, ez nem egy alma, ez nem egy pipa!" - gondolta. De mind tudjuk, hogy valójában nem ezt gondolta, csak áltatta magát. Nem, nem magát. Saját magát.
Összefoglalva: a műzagyva nem zagyva, a placsni nem öltöny, és ha az ember lénye öltönyt akar, vigyázzon ám, jól vigyázzon! Mert ha túlságosan akarja, vagy elszalad előle, vagy jön rögtön kettő! Vagy nulla, vagy kettő! Az ember jól vigyázzon arra, hogy csak egy öltönyt szeressen, mert ha nem így teszi, végzetes következményei lesznek. A büdögéket pedig nem arról ismerni, hogy értenek a következményekhez. Nem sokszor foglalkoztatja őket ez a szó.
A büdöge nőstény (büdöge ugye a titokzatos Mádmázel Űrszül is, aki eddig még nem szólalt meg) egy veszélyes kombináció, óvakodjon tőlük mindenki, aki teheti, de főleg a felvértezetlen intellektusú placsnik. Mert a placsni hímeket a büdöge nőstény megrágja és kiköpi, együltő helyében. Nem ismer kíméletet, mikor nem róla van szó. Direkt élvezi, hogy védteleneket választ.
Zagyvát eszik (lásd I.) Legesleginkább azt a zagyvát szereti, amit valakitől elvont.
Mert ez valami új, ez valami izgalmas, ez valami más.
Természetes élőhelye általában a máshol. Kedvelt tevékenysége a semmi. Előszeretettel készít semmit a másholban. Mint minden büdöge nőstény, így ő is imádja ezt a semmit teregetni, pömpölgetni, mumlódgatni, hevenyrelé kappánymagorokat löngybölni, de hát ezt mondani sem kell. De kell. Bár nem érdemes.
Mádmázel Ürszüll tehát egy büdöge, eddig világos.
De mit akar közölni?
Nem tudom, de vigyázzon magára, ne forduljon ez elő Önnel!
Első paragrafus, első bekezdés, első mondat, első szó, első betű.
Ki is az a Madmazel Űrszül? Senki nem tudja. (Lehet, hogy egy vakond.)
És miért akar sok mindent közölni? És ezt én honnan tudjam?? Őt kérdezzék, emberek!
Hagyjanak már engem békében!!
Na.
Úgy.
Madmazel Űrszül egy büdöge. Ezt így gondolja önmagáról, és tartja is magát ehhez.
A büdögéket sokan nem értik, mert ez az állat(ias)faj nagyon sok hüllőséget beszél, mond, tesz, vagy pusztán gondol, nem gondolva a következményekre.
Ami táplálja, az a zagyva. Zagyva-fákról lehet a zagyvát megenni rögtön onnan, de tüstént! Vagy nem most, majd később… ja de most, rögtön, őz! (Vagy vakond)
Ha nem kapja meg a zagyvát, normális lesz. Illedelmes, udvarias, rendes, kedves, egyéb.
És ezt senki sem akarja. Hiszen ha ez megtörténik… de nem történik meg.
Eddig még mindig előkerítette valahonnan a napi zagyva-adagját.
A büdögék mindig egy másikkal élnek, mert olyan hirtelenek, hogy kell valaki, aki egymás elé rakja a két lábukat, hogy tudjanak lépni, különben állva elbotlanának.
